A hétvége is és a húsvét hétfő délelőtt is nyugalommal telt el, a szokásos napi rutin szerint zajlott minden.
De elérkezett a hétfő délután.
Először csak egy kis remegéssel kezdődött a dolog, ami 38.6 lázat hozott magával, de a közérzetem az rohamosan romlott.
Ekkor már éreztem, hogy elérkezett a második napja a pokoljárásomnak.
A gyógyszerek mintha semmit sem értek volna, úgy ment fel a lázam 40.5 re mintha nem is adtak volna ellene semmit.
Na, mindegy gondoltam csak kibírom ezt az egy napot, ki bírtam az előzőt is. Igen ám csakhogy ez nem akart el múlni olyan könnyen, mint az előző ”roham”.
Szerencsére ennél a rosszullétnél kimaradtak a hasmenéses, és hányásos dolgok, és még étvágyam is volt.
De csak nem akart elmúlni, hol erősebben fájtak a csontjaim, égtek a szemeim, hol pedig enyhültek, de elmúlni csak nem akartak.
Ezt az ingadozást játszottuk egészen szerda reggelig, amikor már egyébként is a végkimerülés szélén álltam, a reggeli órákban egy csapásra eltűnt minden.
De egy valami megmaradt, a mellkas fájdalmam. Minden mélyebb levegővételnél nagyon fájt, égetett a mellkasom. Ezt vizsgálták folyamatosan, mire rájöttek, hogy valószínűleg a beültetett csövem gyulladt be, és ez okozza a mellkas fájdalmat.
De térjünk vissza szerda reggelhez.
Hajnal fél hatkor jöttek a szokásos vérnyomásmérésre, láz mérésre.
Egy buzgó indiai nővérke volt az éjszakás, és ő mérte meg a vérnyomásomat.
A hőmérsékletem majdnem tökéletes 36.8 volt.
A vérnyomásom viszont csak 87/60 volt, amin én nem csodálkoztam, hiszen akkor keltem, és egészségesen is csak 105-ön működöm, 120-ra csak akkor megy, ha már nagyon felidegesítem magam!
Szóval nővérkénk, mivel intenzív osztályon vagyok az elkülönítőben, fogta magát és szólt a kinti dokiknak, hogy nézzenek már meg.
A dokik elolvasták a leleteimet, és mondták, hogy adjon be nekem egy zacsi vérnyomás növelő infúziót. Majd miután ez lecsepegett, a csaj rögtön utána mért egy vérnyomást, 98/ 65 lett. De a dokinak nem tetszett, ezért még egyet belém tuszkoltatott a cuccból.
Miután ez a zacskó is lement abban a szent pillanatban én úgy elkezdtem remegni, mint a Parkinson kórósok.
De olyan szinten, hogy még beszélni sem tudtam, és nem tudtam kontrollálni a mozgásaimat sem.
A vérnyomásom az 148/ 100 lett a szer hatásától.
Na, ettől a remegésemtől úgy meg ijedt mindenki, hogy rögtön mindenki ott volt, aki csak létezett és hozzá tudott szólni a témához.
De ez nem nagyon érdekelt, mert a remegésemmel voltam elfoglalva.
4 takaróval magamon kapucnis pulóverben remegtem, mint akit Szibériában ki raknak, egy szál pöcsben kiraknak a hóra, aztán jó van!
A remegésem fél nyolckor kezdődött és fél tizenkettőkor hagyott alább.
Én úgy elfáradtam, mint aki lefutotta a London Marathont, csak hogy időszerű legyek!
Délben úgy elaludtam, hogy még a vérnyomásmérésekre sem ébredtem fel egészen este nyolcig aludtam.
Később tudtam meg az intenzíves nővér barátunktól, hogy az intenzíves orvosok úgy működnek, hogy bíznak a nővér tudásában, és általában elfogadják a nővér javaslatát, hogy mit kéne tenni.
Na, most az egyetlen bökkenő, hogy az én nővérkém nem intenzíves nővérke volt.
Folyt.köv.
Patríciának vannak angyalkái, akikkel szokott dumcsizni, meg néha kér tőlük dolgokat (mondjuk ha piros a lámpa és siketünk, szól nekik, hogy intézzék el a zöldet sebtiben...).
VálaszTörlésArra gondoltam szólok neki 1-et 2-őt küldjön át hozzád ideiglenesen, hogy vigyázzanak ők is Rád. JÓ?
Puszilunk, ezerszer gondolunk RÁD.
Tomáék
Szia!
VálaszTörlésÖrülök, hogy újra hallhatok rólad, már azt hittem wellnesezni mentél. Ezek nem túl jó hírek, vigyázz magadra és sok puszit küldünk!
Móni